Újabb szelet a mindennapjaimból...

Kissé késve indultam el otthonról. Szedtem a lábam. Láttam, hogy mindjárt fél négy, és utálok késni, ezért minden energiámat összeszedtem, és megnyújtottam lépteimet. Hideg volt. Úgy éreztem arcomra fagy a sál.

     Szerencsémre egyetlen kutya sem ugatott meg,mióta többször megyek el ugyanazon az úton egy hét alatt nem förmednek rám a kerítések mögül.
  Gondolatom elkalandozott egy pillanatra. Apró kékszemű fiúcska jött velem szembe, kezében icipici hegedűtok, hátán táska. Mellém ért, felnézett és egy nagyot ásított. (nehéz az iskola táska  )
    Pont úgy nézett, mint az a kisfiú aki mindig az ajtóban várja az anyukáját, zene suli után. Neki is kék szeme van, és rövid barna haja. Hétfőnként, amikor jövök ki kémiáról ott áll az ajtóban a kémleli a kaput. Múltkor láttam is hogy kiket vár annyira,mivel később végeztünk szakkörön. Egy fiatalos anyuka és egy ugyanolyan apró kékszemű gyerek lépdelt mellette, mint akit az ajtóban láttam. Visszanéztem, nem kettős látásom volt, ikrek. Teljesen ugyanolyanok voltak. De mire lefutott előttem ez a pár képkocka, már ráfordultam az utolsó utcára.
     Pár lépés, és már a 11-es számú ház előtt voltam. Kissé áthűlve, de kíváncsian érkeztem meg angol órára.  Megigazgattam összekócolódott hajam, kopogtam. Hallottam, ahogy a kiskutya az ajtóhoz szalad, nem sokára gazdája is követte. Egy mosolygós öreg hölgy nyitott ajtót.
- Good afternoon!