Hulla fáradtan nézem a monitort. Vonz ez az idióta gépezet.

S valamiért úgy érzem, ha tollat nem is de klaviatúrát kell ragadnom hosszú idejű csöndesség után.

Ironikus...

Lezártunk valamit, hiszen este van,ha mást nem is egy fél napot. Meg pár évet, és lefújtam a port a blogomról. Ma 2014.05.20. van. De fogalmam sincs milyen nap lesz, mire ezt, többszöri átböngészés után fel merem tenni.

Igaz nem meztelen fotós, vagy káromkodós, sőt még csak be sem olvasok senkinek. Akkor meg miért is?Csak úgy vagyok vele jobb alaposan átnézni mit adok aki a kezemből.

Nem szeretnék hosszas monológban kezdeni a helyesírás fontosságáról, mert én sem írok mindig helyesen. Foghatom ezt sok mindenre,nem mindenkinek az erőssége a sok j vagy ly és az ilyen olyan rövid meg hosszú magánhangzós szavak na meg az a sok hülye kötőjellel írjad vagy sem szó.

Nem az erősségem.. nekem sem. Hát ez amúgy vicces, mert voltam helyesírási versenyen még az általánosban, de őszintén szólva a csapatmunkát és a lelkesedést, na meg az érzést hogy én akinek mindig ezzel volt baja megkértek hogy induljon teljesen elfedi egy másik emlék. Amit sokáig nem is tudtam csak az lett gyanús amikor egyre feljebb lépdelve az oktatásban, feltűnt hogy amikor beadok egy dolgozatot, fogalmazást elfog valami féle fura gyomorideghez hasonló érzés. Most már egyetemre járok, és egyik matek zh után tűnt fel, hogy miután letettük a tollat rám tört az a félelem hogy valamit elírtam. Nevetségesen hangzik de egy analízis dolgozat után az első reakcióm az volt hogy : úr isten remélem nem írtam el egy szót sem!- hát egyből megállt bennem a saját gondolatom és visszakérdezett.

- Most komolyan?Ez a legnagyobb bajod basszus?

Ingázós vagyok. Minden nap minimum kétszer 30 percem van az életemen rágódni a tömegközlekedési eszközön. Ezt ki is használom, így legalább minden kósza, elvetemült gondolatot már a buszon lerendezek. Miután napomat letudtam, a hazáig hátralévő fél órámat a matek után elejtett fonal felgöngyölítésével töltöttem ki.

Nem kellett sok,hogy életem egyetlen helyesírásversenyére lyukadjak ki a gombolyagommal.

Három fős csapatokból álló versenyen ha emlékezetem nem csal, volt hangos olvasás, szövegértés, és fogalmazás is. Megkérdezném a másik két csapattársamat is hogy nekik megmaradt -e az ami az eredmény hirdetést követő napon volt az iskolában.

Nem kell nagy dicsőítésre gondolni, emlékszem a volt tanító nénink megemlítette, hogy hát az iskolánkban tartott versenyen az osztály néhány tajga is részt vett.

Valahol olyan kevésnek vagy legalábbis lealacsonyítónak éreztem hogy csak mellékes szálon vagyunk megjegyezve, de a pár héttel előtte a helyi futóversenyen jól szerepelt osztálytársunkat állva kellett megtapsolnunk. És tudtam, hogy igaz mi nem futottunk, de erős mezőnyben, főleg magunkhoz képest jól szerepeltünk. (az évfolyam legkevésbé kedvelt osztálya voltunk, és a legrosszabbak is)

Ez az emlékem nem érne meg egy posztot ha nem történt volna más is. Miután a tájokoztatást a tanítónő megtette az osztály felé, elővett egy hatalmas fehér borítékot. Egyből tudtam mi van benne. A leragasztás pont olyan béna volt mint amit előtte nap a versenyen leragasztott óriás borítéknak, és a felírat is hajazott a mi ákombákom betűinkre. A tanárnőnél ott volt az összes munkánk, ami alapján értékeltek. Szépen kibontotta és elővette a szövegértéseket és a fogalmazásos feladatokat. Döbbenet ült ki az arcomra. ,,Mi? nem gondolja komolyan, hogy ezt most itt megnézi, sőt mi több megmutatja az egész osztálynak??!!"

Amikor harmadik , negyedik osztályos voltam körülbelül annyira örültem ennek mint depressziós Füles a Teletabinak.

És igen! A tanítónő kibontotta és felolvasta a feladatokat. A szövegértéshez először a nyers szöveget. Majd a feladatokat. És mosolyogva, nevetne tette fel a hozzájuk tartózó kérdéseket. A szájából minden könnyűnek hangzott és egyértelműnek. Majd miután a többiek megmondták a válaszokat, felolvasta a mi válaszainkat. Bíztam benne hogy hát hárman voltunk, és kitudja már ki mit írt hiszen körbe jártak a feladat lapok, de a drága jó tanítónő kívülről folyta a 19 fős osztály kézírását, így minden mondat után elmondta feltehetően melyikünk írta. És teljesen bugyutának, parasztian egyszerűnek tüntetett fel hármunkat. Sőt volt, hogy egy két szót teljesen elírtam, ami gyakran megesik stressz helyzetben, sietségben mind a mai napig velem. Ekkor gúnyosan, szinte már kifigurázva olvasta fel társaimnak. Szinte hallottam kacarászásukat a buszon.

Gyerekes emlék a gyerekkorból. Ma már talán feltenném a kezem és szóvá tenném, hogy hol van itt a személyi jogaim védelme. Vagy egyáltalán azt a jogos kérdés, hogy minek küldött el minket egy ilyen versenyre ha tudta, nem vagyunk alkalmasak a feladatra. Ma már biztosan hangot emelnék, hogy milyen jogon járat le. De akkor csak ültem a padba süllyedve és azon voltam hogy azt a 45 percet mielőbb elfelejtsem. Nem sikerült mind a mai napig. S elmondani sem mondtam el senkinek pár nappal azelőttig. Ma, úgy döntöttem elmesélem nektek is.